2011. május 1., vasárnap

Fogság és Szabadság - A Szív Országa a Lélek Gazdagsága


Érzelmeink viharos tengerén mi magunk vagyunk a tenger, a csónak, az evező, mi uraljuk a szelet, s váltjuk az időt jóvá, vagy rosszá fölöttünk. Ha új kapuk nyílnak számunkra, ami mögött a szabadság fényként csillan, óhatatlan erővel törünk előre, hogy ezt magunkénak tudhassuk. De vajon képesek vagyunk-e élni (és megtartani) a szabadság adta lehetőséggel, vagy eddigi gondjaink, kudarcaink, mélyben hánykolódó, s még felszínre nem tört érzelmeink a kinyíló rését mind szűkebbé váltják, s hiába szaladunk felé, az egyre messzebbre távolodik, akár egy rossz álom. Nem értjük, mit rontunk el, hisz úgy vágytuk már ezt. Akartuk. Egyre csak magunk válunk úszó hajónk nehezékévé, hiába kormányzunk, evezünk, az irány minduntalan másfelé fordul, csónakunk süllyed. Hánykolódik az egyre viharosabbá vált tengeren. Pedig a megoldás nem is olyan nehéz. Egyszerűen annyira akarjuk, hogy akaratunk vet gátat a szabadság elérésének. Biztosítékokat akarunk, ha már elértük és a miénk, az már úgy is maradjon. Ezernyi kérdést teszünk föl, pedig a válaszok rég előttünk hevernek. Hitetlenkedünk, ingadozunk, vajon miénk lehet-e, érhet-e bennünket ekkora szerencse. S amint a kétség felmerül, az előttünk felnyíló lehetőség a végtelenbe távolodik. Lassanként elveszni látjuk, pedig a Jószerencsénk nem hiába sodorta elénk. Nem kellene mást csinálni, csak hittel, hogy jó lesz számunkra, átgyalogolni azon a kitárt kapun. Meglátni a felcsillanó sugarakat, s egyszerűen megfürödni benne, hagyni, hogy szívünket áthassa és betöltse. Nem kapaszkodunk, nem irányítunk, nem sodródunk, nincs akarat, csak elfogadás. Elfogadás, hogy számunkra ezt így adódott. Ki tudja, hány lehetőséget kapunk még, ha ezzel az egyel is képtelenek vagyunk helyesen élni, ha nem hagyjuk magunknak a csodát megélni. Az életünkben megmutatkozó és kitáruló csodák mindig ajándékok. Legyen akár a legkisebb, vagy a legnagyobb, mivel eddig találkoztunk. Szívünket szinte túlfeszíti a túlcsorduló öröm…..

Félünk talán örömmel élni, elfogadni, kapni? S ha így van? Magunk mit is adhatnánk tovább, ha gátat szabunk érzelmeinknek, s a csodákat képtelenek vagyunk elfogadni, s megélni. Csak hagyjuk magunkat, éljünk kívánalommal, hittel, hogy részünkké válhat a kapott ajándék, s hagyjuk, kiteljesítsen minket apránként, vagy gyorsvonatként a soron következő mozzanat. Ha a kapu kinyílt és mi ezt észrevettük, számunkra benne a jót, mely az örömöt, a szépet, s az igazat hordja, ne féljünk elfogadni magunkért, teljességünkért, boldogságunkért! S a fény bennünk is ragyogni fog! Átlelkesül bennünk a kapott és felismert ajándék, a Jó, s ajándékká válik másokban is az, amit majd mi ezáltal továbbadhatunk.
Ez a teljesség köre.
Ne hagyjuk, hogy eluraljon minket a félelem, hogy szabadságunkkal mégsem tudunk mit kezdeni, hogy nem tudjuk beváltani, s iránytalanul, céltalanul hánykolódunk tovább, új kapukat kémlelve a láthatáron. De lesz-e még, kapunk-e még új lehetőségeket? Ne akarjunk mindig szebbet, jobbat, többet, mint, amit a jelen pillanat odaad. Fogadjuk azt a maga teljességében, úgy ahogy van, s ha azt megtettük, léphetünk még egy lépést előbbre.
Azonban, ha a jelen pillanatot elszalasztjuk és folyton felcseréljük a jövő magunk hitt és akarat ígéretével, sosem leszünk jelen a megélhető örök pillanatában, teljes örömünkben, mert egy részünk a jövő biztosítékát figyeli, s akarja minduntalan. Itt áll vagy bukik rajtunk minden, ahol a jelen pillanat a miénk. Kérdés, kitudjuk-e a kezünket szabadon nyújtani, vagy görcsösen, marokba zárva utánakapnánk mindennek, csak hogy miénk lehessen a vélt jussunk. Néha onnan érkezik számunkra ajándék, ahonnan nem is reméljük. Szívünket tárjuk ki szabadon! Míg markolunk fontosnak hitt dolgokat, lehet kezünk a végén semmit fog.

Keressük meg mindenben a tanítást, mi miért van, s mit mutat fel számunkra az adott élethelyzet, érzelem. Ha folyton csak a magunk terhét látjuk és szenvedünk tőle, soha nem váltjuk át tudásra, tapasztalásra, olyanra, amiből már a jó fog fakadni. Mindennek értelme van, de rajtunk múlik, miféle értelemmé, s érzelemmé váltjuk magunkban. A fogság terhévé, vagy a szabadság örömévé. Vágyjuk-e az ajándékokat magunkért szabadon elfogadni?

Ne várjunk arra, hogy más mondja meg, merre lépjünk, hol, s miben rejlik számunkra a kinyíló csoda. Menjünk és fedezzük föl magunk, saját lépéseink, hagyatkozásunk és szívünk bölcsessége által. Olyan ajándékokra lelünk, melyek valóban minket gazdagítanak, éltetnek. S ez a gazdagság már más gazdagsága is. A belőlünk áradó, fakadó boldogság és öröm.
Maga a csoda.

A Szív Országa a Lélek Gazdagsága.


Götli Kinga Réka


0 Hozzászólás:

Megjegyzés küldése