Érzelmeink viharos tengerén mi magunk vagyunk a tenger, a csónak, az evező, mi uraljuk a szelet, s váltjuk az időt jóvá, vagy rosszá fölöttünk. Ha új kapuk nyílnak számunkra, ami mögött a szabadság fényként csillan, óhatatlan erővel törünk előre, hogy ezt magunkénak tudhassuk. De vajon képesek vagyunk-e élni (és megtartani) a szabadság adta lehetőséggel, vagy eddigi gondjaink, kudarcaink, mélyben hánykolódó, s még felszínre nem tört érzelmeink a kinyíló rését mind szűkebbé váltják, s hiába szaladunk felé, az egyre messzebbre távolodik, akár egy rossz álom. Nem értjük, mit rontunk el, hisz úgy vágytuk már ezt. Akartuk. Egyre csak magunk válunk úszó hajónk nehezékévé, hiába kormányzunk, evezünk, az irány minduntalan másfelé fordul, csónakunk süllyed. Hánykolódik az egyre viharosabbá vált tengeren. Pedig a megoldás nem is olyan nehéz. Egyszerűen annyira akarjuk, hogy akaratunk vet gátat a szabadság elérésének. Biztosítékokat akarunk, ha már elértük és a miénk, az már úgy is maradjon. Ezernyi kérdést teszünk föl, pedig a válaszok rég előttünk hevernek. Hitetlenkedünk, ingadozunk, vajon miénk lehet-e, érhet-e bennünket ekkora szerencse. S amint a kétség felmerül, az előttünk felnyíló lehetőség a végtelenbe távolodik. Lassanként elveszni látjuk, pedig a Jószerencsénk nem hiába sodorta elénk. Nem kellene mást csinálni, csak hittel, hogy jó lesz számunkra, átgyalogolni azon a kitárt kapun. Meglátni a felcsillanó sugarakat, s egyszerűen megfürödni benne, hagyni, hogy szívünket áthassa és betöltse. Nem kapaszkodunk, nem irányítunk, nem sodródunk, nincs akarat, csak elfogadás. Elfogadás, hogy számunkra ezt így adódott. Ki tudja, hány lehetőséget kapunk még, ha ezzel az egyel is képtelenek vagyunk helyesen élni, ha nem hagyjuk magunknak a csodát megélni. Az életünkben megmutatkozó és kitáruló csodák mindig ajándékok. Legyen akár a legkisebb, vagy a legnagyobb, mivel eddig találkoztunk. Szívünket szinte túlfeszíti a túlcsorduló öröm…..