A buddhista Satipatthána meditáció gyakorlata - 2. rész

A test megfigyelésének legegyszerűbb része a légzés figyelemmel kísérése, de a gyakorlat nem állhat meg ennél. Mivel testről beszélünk, az egész tes­tet kell néznünk, a fejünk búbjától a talpunkig. Az egész testünket és annak működését. Persze, itt az olvasónak eszébe juthat az, hogy látott valamilyen filmet vagy találkozott buddhista meditációt végző emberrel és az nem egy kényelmes ka­rosszékben üldögélt a kertjében a tóparton, hanem elég kényelmetlen hely­zetben, valamilyen különös testtartásban, a kezei összekulcsolva és ebben teljesen igaza lenne. Egy buddhista meditáció valóban megfelelő szertartási keretek között zajlik, de itt, jelenleg, azt gondolom, hogy ez nem lényeges. Az a gyakorlat, elv, amit itt szeretnék bemutatni az éberség­ben, a figyelemben, a rálátásban teljesedik ki. Ez az éberség állandó vagy leg­alábbis ez lenne a cél. Ebben az esetben pedig, nem lényeges sem a hely, sem az idő, sem a testtartás. Bármikor, bárhol, bármilyen helyzetben megvalósít­ható, gyakorolható.

Első lépés, a test szemlélése. Ez a rész talán a legegyszerűbb, a legkönnyeb­ben megérthető az egész gyakorlat során. Ráadásul a test, a testünk állandóan kéznél van. Nem kell érte órákon keresztül utazni, nem kell hatalmas össze­geket fizetni érte, hogy elérjük, többé-kevésbé mások befolyása nélkül létezik, nagymértékben csak rajtunk múlik, hogy hogyan néz ki, hogyan viselkedik bizonyos helyzetekben, megy vagy marad, még a gyomrunk működését is tud­juk befolyásolni, legegyszerűbb módon akár, evéssel vagy nem evéssel is.

A test szemlélésénél nehezebb, bonyolultabb dolog, az érzések szemlélése. Az érzések már összefüggnek más emberekkel, különböző helyzetekkel, korábbi tapasztalatainkkal.

Lefordítva a dolgot, egyszerűen csak annyi lenne a feladat, hogy megfigyel­jük a magunkban felbukkanó érzéseket egészen az érzés elmúlásáig. Az, hogy pontosan tisztában legyünk azzal, hogy mi lehet az oka a létrejöttének és mi tartja fent, mitől változik, mitől szűnik meg esetleg. Itt most előkerül még egy fogalom, ami a buddhizmus alapját képezi, az ok-okozati összefüggés, mely szerint minden dolognak, minden dolog létrejöttének, minden cselekedetnek oka van, amik maguk is kiváltanak okozatokat és erre az összefüggésre való rálátással elérhetjük azt, hogy adott helyzetben, megfelelő módon, helyesen tudunk cselekedni.

A Satipatthána Sutta gyakorlatainak ebben a stádiumban, még egyedüli célja a pontos megfigyelés, a rálátás képességének kifejlesztése. Ennek gyakorlá­sa, szerintem sokat segíthet abban, hogy tisztában legyek azzal, mikor miért cselekszem valamit, tudatosítom magamban mind fizikailag, szellemileg, ér­zelmileg, minden szempontból. Képes legyek arra, hogy önmagamat mintegy kívülről szemléljem, ezáltal kikerüljek, mondjuk, az érzelmeim uralma alól adott helyzetben. Ez nem azt jelenti, hogy érzéketlenné válok, csak tisztában leszek azzal, hogy akkor, ott, miért is érzem azt a dolgot, és akkor eldönthetem, hogy miként cselekedjek. Itt már továbbléptünk a gyakorláson. Már a helyes rálátás és a helyes cselekvés kerül előtérbe. Ezért fontos az, hogy önmagamat képes legyek kívülről szemlélni, és utána talán képes leszek arra is, hogy má­sokat is tisztábban lássak. Ez szerintem olyasmi, hogy én gitározom, de még nagyon ügyetlen vagyok, nem tudom lefogni az akkordokat elég gyorsan, a pengetésnél elrontom a ritmust és az énekkel is mindig rossz helyen lépek be, ráadásul hamisan. Okolhatom a balkezemet, hibáztathatom a jobb kezem su­taságát vagy ráfoghatom az énekhangomra, hogy az, az oka a hibázásnak, mert mindig megzavar. Melyik a hibás? Szerintem egyik sem, de mindegyik muto­gathat a másikra, hogy õ az okozója a dal elrontásának. Tehát, gyakorolni kell, a bal, meg a jobb kezemnek, a hangomnak, de főként a tudatomnak, ami irá­nyítja az egészet. És akkor még nem is beszéltünk a zenekar többi tagjáról.

Vegyünk még egy példát az ok-okozati összefüggésre és a helyesen való cse­lekvésre:

Találkozom egy hajléktalannal az aluljáróban, a botja messze van tőle, nem éri el. Mindenkit, aki arra megy, próbál megkérni, hogy adják oda neki, mert a nélkül nem tud felállni, de az emberek inkább elnéznek másfelé. Nem csak azért nem értik, hogy mit mond, mert eléggé ittas állapotban van, hanem azért sem, mert nem is akarják érteni. Akkor, most ez így kell legyen? Neki azt kell megtapasztalnia, hogy az emberek nem adják neki oda a botját? Azt gondo­lom, ha én felfigyelek a helyzetre, megértem, hogy mit szeretne, akkor segíte­nem kell neki. Oda kell adnom a botját. Utána meg egyszerűen menni tovább és nem azon gondolkodni, hogy milyen a többi ember, mert nem segített vagy azon, hogy én milyen rendes vagyok. Egyszerűen menni tovább és kész.

Ez utóbbi példa már akár, teljes képet is mutathat, arról fajta alkalmazásról, amit be szerettem volna mutatni, de azért talán, vegyünk még egy példát az alkalmazásra, egy olyan helyzetet, ami egy kicsit jobban felkavarhatja az embert, érzelmileg akár: megyek az utcán, tele van ember­rel, hajléktalan, menedzser, fiatal, öreg, kicsi, nagy... De ez mind nem fontos most, mindegyik „csak” ember. Látom őket, tudomásul veszem, hogy vannak, de nem kezdek el azon gondolkodni, hogy bármelyikük ilyen vagy olyan és ezért őt mennyire szeretem vagy sem. Egyszerűn figyelek, látom az embere­ket, a házakat, hallom az utca zaját, néha egy madár is elröppen felettem. Ez még viszonylag egyszerű, hiszen sétálok, nem szólok senkihez, senki sem szól hozzám. „zavartalanul” szemlélődhetek.

Ellenben előfordulhat olyan eset, mondjuk a munkahelyen, hogy odajön hoz­zám a főnök, már eleve torzul a feje, vörös ködben úszik a tekintete és elkezd velem üvölteni. Pár pillanatig tűröm, aztán az én agyamat is elönti a lila köd, szó szót követ, végül a főnök „győz”.

Egy ilyen helyzetben szerintem sokan úgy gondolják, hogy nehezebb a szemlélődés, mint az előzőben.

Szóval, a főnök „győzött”. Másnap azonban megint kell menni dolgozni és a főnök megint ott lesz.

Beérek a munkahelyre, folyik a reggeli kávézás, mindenki vigyorog, köztük a főnök is.

Bennem már az első pillanatban elkezd nőni a feszültség. De hát miért? Sem­mi nem történt, ami esetleg ezt indokolná. Elgondolkodom. Hogy is van ez? Semmi sem történt, a reggeli kávét szürcsölöm, tök jó minden. Nem kell pisil­nem, éhes sem vagyok, szeretem a kávét, vigyoroghatnék a hülye munkahelyi poénokon. Akkor mitől vagyok feszült? Ja, igen, jut eszembe, a tegnapi szó­váltás a főnökkel. De az tegnap volt, ma már ma van, akkor meg mit görcsölök ma is rajta? Minek? Jéé, már nem is vagyok feszült. És még az is lehet, hogy normális hangnemben meg tudjuk beszélni a tegnapi problémát.

Valahogy így.

Címkék: Barti Magdolna, meditáció, Olvasói-Alkalmi szerzők cikkei